33. Kellemes meglepetés...

*Faith szemszöge*
Borzasztóan fájt a lábam. Szavakkal le sem tudnám írni. Minden, olyan szürreálisnak tűnt. Sokáig nem volt időm gondolkodni, mert már épp altattak el.

Az ébredéskor kellemes meglepetés várt. Anyám és apám ült velem szemben.

-                      Faith.−Borult anyám a nyakamba. Apám meggyötörten ült a helyén.

-                      Az a nevem még mindig. − Mondtam nyersen.

-                      Viselkedj Faith. −Szólt rám apám.

-                      Jó-jó. −feleseltem.

-                      Biztos az altató…−próbálta menteni a bőröm Harry.

-                      Harry, szerintem előtte is ilyen volt. −halottam meg a bátyám hangját.

-                      Mark? −Húztam fel a szemöldököm.

-                      Itt vagyok, te szőke. −integetett apám mögül.

-                      Olyan jelentéktelen vagy, hogy észre sem veszlek. −néztem a szemébe.

-                      Biztos jól viselkedtél, mert már kétszer lesérülsz. −csóválta a fejét.

-                      Gyerekek elég legyen! −Szólt csendet parancsolva apám.

-                      Tényleg, hogy a szarba értetek ide ilyen hamar? −Kíváncsiskodtam.

-                      Gyors jegyet vettünk és 7 óra és itt vagyunk. −mesélte anyám.

-                      7 óra? −Csodálkoztam. −Egy órája sem vagyok megműtve…

-                      De pontosabban 9 órája, csak kicsit az altatóból túl sokat kaptál és átaludtad az egész napot…−mondta kedvesen Harry. Ránéztem és valami furcsa érzés szorongatott belül. Nem tudtam pontosan mi is, de nagyon zavart.

-                      Éhes vagyok. −panaszkodott Mark.

-                      Nehogy éljen halj…−jegyeztem meg hangosan.

-                      Gyere, én megmutatom, hol ehetsz. Hozzak nektek? −Fordult a szüleim felé.

-                      Hamarosan mi is megyünk, így nem kell. De azért köszönjük. −válaszolt anyám mosolyogva.

-                      Amúgy hogy vagy? −Szorította meg anyukám a kezem.

-                      Fáj a lábam, de jól van. −győzködtem őket.

-                      Miért nem hívtál fel? −Tértek a szüleim egyből a tárgyra.

-                      Mert nem akartalak. Jól vagyok nem is értem miért jöttetek ide. −ültem fel mérgesen fújtattam.

-                      Harry hívott. Azt mondta szükséged van ránk. Azt mondta, amíg hazahoztak a kórházból rólunk beszéltél és ebből gondolta…−magyarázta apám.

Ideges lettem. Ki tudja még kiket emlegettem? Mi van, ha Harryről is beszéltem? Vagy bármiről, ami a lelkem mélyén titokban lapult?

-                      Menjetek el. −Mondtam halkan.

-                      Tessék Faith? −Kérdezte anyukám.

-                      Menjetek el. −Mondtam hangosabban.

-                      De kislányom…−sipította anyu. Könnybe lábadt szemmel nézett rám. Még utoljára megkérdezte, hogy biztos-e azt hallotta, amit mondtam.

-                      Kérlek, menjetek el és ne jöjjön be senki. −mondtam nehezen.

-                      Igaza van. Gyerünk, Linda hagyjuk magára biztos fáradt. −Becsukták maguk mögött az ajtót.

Végre. Hatalmas káoszt éreztem a fejemben és a szívemben. Ahogy megláttam, ahogy Harry állt és védeni próbált úgy éreztem: szeret. De ez ellentétben volt azzal, amiket mondott és néha, ahogy viselkedett. Félre húztam a takarót. Nagy levegőt vettem és lecsavartam a lábamról a kötést. Nem voltam tisztában azzal, hogy mekkora is a lábamon a seb. Meg kell hagyni nagyon csúnya volt és sok öltés volt rajta…
Nyílt az ajtó és már lassan ordítani akartam, hogy menjen ki, de amikor megláttam ki elhallgattam.

-                      Bejöhetek? −Kérdezte.

-                      Igen. −Feleltem rekedten. A lábamat visszadugtam a takaró alá, hogy ne vegye észre, hogy levettem a kötést. Nagyon fájt, ahogy a takaró hozzá ért, de némán tűrtem és megpróbáltam mosolyogni. 

-           Jobban vagy?−Kérdezte. Helyet foglalt a közeli széken.

-           Mondjuk.−sóhajtottam. Kezem-észrevétlenül- a vérző sebre csúsztattam. 

-           Kérsz valamit?−Dőlt hátra a székben.

-           Egy kis narancslé jól esne.−vallottam be.

-           Hozok.−pattant fel a székről.−Azonnal jövök. És egy dobozzal hozok.−kacsintott. Megint magamra maradtam. Ahogyan elhaltak a látogatóm léptei letoltam a lábamról a takarót és visszatekertem a kötést. Épp végeztem. Nem sokkal utána már nyílt is az ajtó.

-           Nézd. Még hoztam ilyet is. −rázta a csokis dobozt.−Fájdalomra első osztályú. szerelmire is.−dobta az ölembe.

-          Nekem nincs szerelmi bánatom.−ellenkeztem.

-          De van. Liam mesélt valamit, de te szerintem te többet tudnál mondani.−töltött egy pohárba narancslevet.

-          Nem fontos.−motyogtam magam elé.

-          Ezzel be is ismerted.−Nyújtotta át a poharat. Remegő kézzel nyúltam utána. Számhoz emeltem és mélyet kortyoltam.

-          Bökd ki.−erősködött.

-          Faggatni jöttél vagy látogatni?−Kuncogtam.

-          Mindkettő.−mosolygott vissza.

-         Neki kezdek, de csak ha még töltesz egy pohár narancslevet.−Vigyorogtam. Kikapta a kezemből a poharat és rekordsebességgel    újra töltötte.

     

    

31. Megint kórházban...

-                     Bökd már ki.−türelmetlenkedtem. − Várj. Inkább előbb segíts fel. Unom már az ágyat nyomni. −javítottam ki magam.

-                     Faith nem nyomod egy napja sem az ágyat. −fonta keresztbe a kezét a mellkasán. A szemöldökét felhúzta.

-                     Nem is akarom addig nyomni. −szörnyűlködtem. −Segítenél? −kérdeztem, miután sokadik próbálkozásra sem sikerült felülnöm.

-                     Miért nem tudsz várni? Valami bajod lesz még, ha megpróbálsz egyedül felülni. −sietett a segítségemre.

-                     Felállni, nem ülni... −panaszkodtam.

-                     Egyből felállni? Nem fogsz tudni. −csóválta a fejét.

-                     De. −makacskodtam.  Harry óvatosan felültetett. A bőröm égett, ahol hozzám ért. A ruhámon is keresztül. Egy pillanatig elgondolkodtam.

-                     Állj. Lassabban. −morogtam. A lábam hevesen tiltakozott. −Fáj...

-                     Akkor meg maradj az ágyban. −simított hátra egy fürtöt ami előtolakodott a homlokán

-                     Nem akarok. −duzzogtam.

-                     Borzasztó akaratos vagy. −sóhajtott. Ennek ellenére segítek...Még a végén azt mondják, hogy meg akartalak ölni. −vigyorgott kajánul.

-                     Te is lennél az első gyanúsított. −vágtam a fejéhez. −Akkor háromra húzz fel...egy...kettő...várj még nincs is három. −visítottam. Mindhiába. Már az „egy”-nél magához húzott. Belenézett a szemembe.   Faith Smith. A makacsság és az önfejűség megtestesítője. −suttogta a hajamba.

-                        Hazudsz. −löktem el magamtól. Kis híján szinte felestem. Harry aggodva kapott el.

-                        Jól vagy?

-                        Nem. −sóhajtottam. −Kérlek, hívnál egy orvost?

-                        Azonnal. −fektetett le az ágyra. −Sietek, ígérem. Kaptam egy homlok puszit. Ha nem éreztem volna szörnyen magam, akkor élveztem volna. Harry betartotta ígéretét. Egy ismeretlen emberrel a nyomában tért vissza.

-                        Én kimegyek szellőzni. −búcsúzott Harry.

-                        Jó napot. Dr. Scott Walfield vagyok. Itt a közeli korházban dolgozom. −mosolygott.

-                        Faith Smith. −suttogtam. A fogaim összeszorítottam fájdalmamban.

-                        Látta orvos a lábát? −vizsgálta alaposan.

-                        Igen. Egy merevítőt kaptam. −motyogtam.

-                        Korházban volt? −ráncolta a szemöldökét.

-                        Nem emlékszem. −válaszoltam.

-                        Elájult? −vette le óvatosan a merevítőt a lábamról. Fájdalmamban felszisszentem.

-                        Igen. −hadartam. Hosszas vizsgálódás után Scott megszólalt.

-                        Én nem akarom becsmérelni a felügyeletes orvost, de ez a láb nem megfelelően van ellátva. Ezt műteni kell. −tört fel belőle.

-                        Műteni? −csodálkoztam.

-                        Figyelj Faith. Egy apró rutin műtét. Csak kicsit hosszas lenne altatásban. Előbb visszarakjuk a lábad. Ekkor persze fájdalom csillapítót kapsz. És utána altatunk. Minél hamarabb kellene, dönts. Bejössz a korházba? −kérdezte.

-                        Ha muszáj. −bólintottam.

-                        Behívom Harryt. −hagyott magamra.

-                        Rendben. −bólintottam.Nagyon utáltam a kórházat. Nem volt különösebb indokom rá, de nem bírtam. Sokkal rosszabbul voltam, mint ha nem ott lennék. De tudtam –ez fontos, ami alul nem bújhatok ki.

-                        Jól vagy? −hallottam meg Harry rekedt hangját.

-                        Persze. −szipogtam.

-                        Sírsz? −ölelt át.

-                        Nem. −feleltem kurtán.

-                        Hol van az orvos?

-                        Elment műtőt készített elő. −mondta szaggatottan.

-                        Bejössz velem? −néztem rá könyörgően.

-                        Persze. Egy barátért mindent. −simított végig a hajamon. Sziven ütött ez a „barát” szó. De megpróbáltam lenyelni. Most… Egy óra múlvamár az ügyeleten voltam. Remegve feküdtem az asztalon és vártam Dr. Walfield-et. Harry és Danielle kint vártak. Danielle mellettem akart lenni, de nem jöhetett be.

-                        Itt vagyunk. −húzott fel egy gumikesztyűt. −Ő itt a kollégám Dr.Andrew.

-                        Ez fájni fog. −mondta kedvesen. Beadott egy adag morfiumot, hogy csillapítsa a fájdalmat, ami az elkövetkezendő percekben fog érni.

-                        Faith ez nagyon fog fájni. −figyelmeztetett Dr. Walfield.

-                        Mennyire? −kérdeztem meg. De nem kaptam választ. Rántott egyet a lábamon és már a helyére került.

*Harry szemszöge*
Csak ültünk és vártunk. Danielle jól láthatólag ideges volt. Bár nem ismerte Fai th-et hosszú ideje, de biztosan megszerette.
A gondolataimba mélyedve ültünk. Hirtelen egy keserves sikoltás rázta meg a csendes váró termet. Faith volt az. Daniellel együtt ijedten rezzentünk össze. Egymásra néztünk és reméltük, hogy jól van…

30.Egy barátság kezdete...

 

 

A szobában ott volt Jenna, Eleanor, Danielle és Nathan.

-          Szép reggelt. –mosolygott halványan Eleanor.

-          Istenem felébredt! –kiáltott Jenna.

-          Halkabban. –könyörögtem alig hallhatóan.

-          Rendben.– simított végig a hajamon Danielle. Nagyon jól esett, hogy ilyen megértő. Mérhetetlen kedvesség áradt belőle annak ellenére is, hogy nem ismert.

-          Faith borzasztóan sajnáljuk, de mennünk kell. –lépett az ágy mellé Nath.

-          Maradunk. –mondta Jenna. Pillantása szinte átfúrta. Nath tétován beletúrt a hajába és várt.

-          Menjetek csak, interjú van ma a fiúknak. Megértelek.–mondtam biztatóan. Jenna és Nath meggyötört arcát látva elfogott a kétségbeesés. Nem emlékeztem tisztán a tegnapi részletekre, minden összemosódott. De valami mégis derengett egy gipszelt lábról. Majd megnézem, ha elmentek…

-          Mi addig itt maradunk. Nem sietünk sehová. –kuncogott Eleanor. Közelebb húzta a székét az ágyhoz, közvetlenül a Danielle széke mellé, és leült.

-          Köszönöm. –suttogtam feléjük miután a barátaim távoztak. Jenna kérette magát, de úgy sem segíthetett.

-          Én bemutatkozok. Több mint valószínű, hogy ismerős a nevem: Danielle Peazer. Ő itt Eleanor Calder. –mosolygott.

-          Fait Smith. Örvendek. –mosolyogtam vissza rájuk.

-          Louis barátnője én meg egy táncos. –tette még hozzá Danielle egy keserű mosoly kíséretében.

-          Szóval igaz, hogy szakítottatok? –kérdeztem rá tapintatlanul.

-          Igen…–sóhajtott. Eleanor Danielle térdére helyezte a kezét.

-          Sajnálom…–kértem elnézést az iménti faragatlanságom miatt. –Bocsánat nem akarok tolakodó lenni.

-          Nincs semmi baj. Nem ment. Mellesleg így jobb mindkettőnknek. –jegyezte meg Danielle. Szemét elhomályosították a kitörni készülő könnyek.

-          Rohadt életbe! Én még nyomorékon is az emberek lelkébe taposok. Még egyszer bocsánat. –fújtam ki mérgesen a levegőt. Erőt vettem magamon és függőleges helyzetbe tornáztam magam.

-          Beszélgessünk vidámabb dolgokról. –váltott témát Eleanor. Levakarhatatlan vigyorral ült velem szemben. Valahogy nem értettem, hogy miért utálják őket. Gyönyörűek –az nem kétség– intelligensek, és nagyon kedvesek. Irigyelni való emberek. Talán ez is az oka, amiért gyűlölik őket, és hogy valamelyik taggal járnak a bandából.

Az elkövetkezendő egy órában megismerkedtem a két lánnyal. Nem csalódtam bennünk. Igaznak bizonyult az a tény, hogy Eleanor Louis megfelelője… lányban. Bolondos akár csak Louis mindent pozitív dolognak fog fel. Talán ezért is könnyebb neki feldolgozni a rajongók támadásait. Daniellet- érzékenyebbnek és sebezhetőnek látom. Tökéletes és még is meg akar felelni valakinek. Próbálja elhitetni, hogy erős és nem kell megfelelnie senkinek, de csalfa látszatot kelt.

-          Nézzétek. Kaptam Lou-tól egy üzenetet. Elmegyünk vacsorázni. Ha nem bánjátok én…–nézett bocsánat kérően felváltva rám és Daniellre.

-          …menj csak. –bólintott Danielle. –Ha visszaértél találkozunk. Én beszélgetek Faith-tel.

Most már csak kettesben maradtunk. Hallgatásba burkolóztam. Eltávozása olyan érzést keltett, mintha a jókedv és az optimizmust magával vitte volna.

Csendben méregettük egymást. Danielle hirtelen teljesen váratlanul megszólalt. Hangjára ijedten kaptam fel a fejem.

-          A rajongók megfenyegetnek. Szidnak. Csúfnak és alkalmatlannak neveznek a barátnő szerepre. Nehéz elviselni. A távolság sem segítette a kapcsolatunkat Liammel (ez az első, hogy említette a nevét). Sőt inkább szakadékot emel közénk. Én átugrottam. Minden egyes alkalommal erőre és bátorságra volt szükségem. Néha könnyedén átlibbentem felette. Máskor küzdelmet folytattam, hogy ne essek a szakadékba. Én belefáradtam. Kiakadtam és nehezen kezelhető vagyok. Ez tűnt az egyetlen megoldásnak.

-          Ne okold magad Danielle. Ember vagy. Nem robot természetes, hogy vannak érzéseid. –reagáltam.

-          Köszönöm. De ennek már vége. Sajnos. –sóhajtott. Láthatólag megkönnyebbült. Kiadta magából a problémáit.

-          Már ha a szerelemnél tartunk. Mi van Harryvel? –szegezte nekem a kérdést.

-          Szerelem? –nevettem hisztérikusan. Megmozdultam, hogy kényelmesebb pozíciót vegyek fel. A mozgolódás hatására a lábamban les fájdalom hasított. A fájdalom kiült arcomra, felszisszentem.

-          Én érzem, hogy van valami bizsergés köztetek. Nagyon ideges volt, amikor behoztunk nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Nem evett nem ivott. Csak ült a másik szobában.

„Jellemző” –gondoltam magamban.

-          Bejön, mint pasi, és kész. Szerintem a többiek is aggódtak miattam, nem csak Harry. –mondtam lesütött szemekkel. Nem tudtam Danielle szemébe nézni. Éreztem, hogy ál tát rajtam. A szemeimen keresztül belelát a lelkembe.

-          Én nyílt lapokkal játszok. Én meséltem, most te jössz. Csattant el csók? –feszegette Dan a témát.

-          Több is. –sóhajtottam fel. Jól esett valakivel megbeszélni, mert nyomta a lelkem és bünősnek éreztem magam a titkolózás miatt.

Danielle a válaszomra elégedetten elmosolyodott és diadalittasan dőlt előrébb:

-          Jártok?

-          Nem.

-          Biztos?- húzta fel a szemöldökét.

-          Danielle: nem. És ne csináld ezt, mert idegesít. –szóltam rá kuncogva.

-          Tudják a többiek?

-          Nem csak te tudsz róla. –jegyeztem meg nagy hangsúllyal a „te” részt.

-          Cipzár a számon. –mosolygott pajkosan.

Még beszélgettünk. Valaki kopogott az ajtón.

-          Bejöhetek? –dugta be a fejét Harry.

-          Persze. –válaszolt helyettem is Danielle. Harry nyomában rögtön Liam és Zayn jelent meg.

Danielle idegesen rám pillantott, majd Liamre.

-          Én mentem is. Sziasztok, srácok! –pattant fel és sietve távozott.

-          Szia! –intett Zayn és Harry. Liam gondolataival gyötörten bámulta a földet. Látni lehetett, hogy a gondolatai cikáznak a fejében sarkon fordult és eltűnt.

-          Tuti Danielle után megy. –vigyorgott kajánul Zayn.

Maguk alá húzták a székeket.

-          Jól vagy? –érdeklődött Zayn.

-          Igen. A viszonyokhoz képest. Ti mit csináltatok ma? –mosolyogtam rá. Tekintetemmel a szemkontaktust kerestem Harryvel.

-          Nézd. –tűrte fel a blúza ujját. Zayn, egy újabb tetkóját mutatta meg. – Jó mi?

-          Nagyon jó. – végig húztam az ujjaim a piros bőrfelületen. –Miért vetted le a kötést?

-          Zavart, de visszateszem. –méregette az új szerzeményét.

-          Harry nem mutatod meg a tiéd? –fordult a göndörhöz.

-          De. –pattant fel. Levette a rövid ujjú pólóját és megmutatta.

-          Ez gyönyörű. –csodálkoztam. –Ennek van jelentése is?

-          Van. –bólintott.

-          De nem mondja el, mert bla bla bla...–grimaszolt Zayn.

-          Hallgass!- borzolta össze Zayn belőtt séróját. Jenna biztosan sokat szenvedett vele. Futott át a gondolat.
- Mentem csatlakozok Niall-hoz. Éhes vagyok. –állt fel Zayn.

-          Hozzak valamit nektek? Harry neked dupla adag jár. –fordult vissza.

-          Jó csak siess. –mondta unottan Harry.

-          Elment? –kérdezte Harry.Bólintottam.- Elmondom a tetkó jelentését…

29. A rajongók mindenre képesek?

                                                            *Faith szemszöge*
Szerencsére utól értük a srácokat. Jenna furán méregetett. A megkönnyebbüléstől hidegen hagyott.
Beültünk egy autóba és a hotelünkhöz hajtottunk. Ott kipakoltunk és felmértük az "otthonunk" a következő napokra. Nagyon csinos volt a szoba...akárcsak a többi.
Jennával és Nath-el úgy döntöttünk, hogy elmegyünk vásárolgatni...Én személy szerint a H&M- be akartam eljutni, hogy vegyek pár új cuccot. A megállapodás ellenére kaptunk pénzt a smineks munkánkért. Persze nem annyit amennyit teljes állásban kapnánk, de ez is megtette.

Összeválogattunk pár cuccot. Megittunk egy-egy kávét felkészülve egy díjátadóra. Beszélgettünk:
- Olyan sokat vagyunk együtt és még is keveset beszélünk. -kortyolt a kávéjából Nath.
- Igen. -jegyezte meg halkan Jenna.
- Ez igaz. Na akkor dumálhatnánk...Miről? -dobtam fel a témát.
- Faith, nos azt szeretnénk megjegyezni, hogy hát..öhm...nem figyelsz ránk amióta itt vagyunk...Faith? Faith!- kiáltott Jenna.
- Igen? -néztem rá. Minden erőmmel rá öszpontosítottam.
- Semmi..Látod Nath? Igazam volt vagy sem? -állt fel az asztaltól.
- Igen Jenna. De kérlek ülj vissza.

- Tudod nagyon idegesítő, hogy nem figyelsz. Mondd mi érdekesebb, mint hogy ide figyelj? – remegett a hangja.

Választ nem igen kapott. Erőtlenül mutattam az ajtó felé. Abba az irányba nézett a két barátom is. Elkerekedett szemekkel nézték amint az öt srác berobban a kávézóba. Ez ugye magában nem is lenne olyan meglepő. A fiúk mögött egy csapat sikoltozó lány dübörgött. A fiúk játékos könnyedséggel becsukták maguk mögött az ajtót. Zihálva neki dőltek.

-          Ez közel volt srácok. –vigyorgott Zayn.

-          Majdnem utolértek. –ráncolta a szemöldökét Harry, majd mosolyra húzódott szája.

-          Uraim! Kérem, mit csinálnak? –sietett hozzájuk egy köpcös ember. Nem sok ész kellett ahhoz, hogy rájöjjünk: a tulajdonos.

-          Menekülünk. –válaszolt a kérdésére Louis pimaszul.

A lányok sikítottak és az ajtót püfölték. A fiúk kipirultak a futástól és hangosan zilálva vették a levegőt. Minden erejükkel azon voltak, hogy megfékezzék a rajongókat.
- Menjenek már el innen. –kiabált dühödten a tulajdonos. Louis roppant a szívére vette és már is reagált az elhangzottakra:

- Mi híresek vagyunk. Ez port kavar, ha elküld… Majd mehet munkát keresni.

-          Kérem, higgadjon le. A hölgyekhez beszéltem. –csitította le Louis-t.

-          Louis annak érzi magát. –kuncogott Niall. A többiek is csatlakoztak.

-          Megoldom. Kérem, siessenek be a személyzeti ajtón és ne moccanjanak, amíg nem szól valaki. Ha persze szeretnének épségben eltávozni innét. –morgolódott a tulajdonos. –Ne felejtsék elmondani a nevem. Mark Elbow. –zárta be az ajtót a fiúk távozása után.

A fiúk gyors léptekkel elsuhantak mellettünk. Harry vetett rám egy röpke pillantást, majd sarkon fordult:
- Helló. –köszönt majd folytatták az útjukat.

Mark várt, amíg a fiúk elmennek, utána kinyitotta az ajtót és kicsusszant rajta. Döbbenten vártuk a fejleményeket.

Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha eltűnünk. Felhajtottuk a bögrékből a maradék kávét. Fizettünk és távozni próbáltunk a főbejáraton, ami már tárva nyitva állt.

Sok rajongó áramlott be a kávézóba. Nyakukat nyújtogatva keresték a fiúkat.

-          Ezek bolondok. –sóhajtott Jenna.

-          Igen azok. –motyogtam az orrom alatt.

-          Menjünk a moziba. –próbált jobb kedvre deríteni Nath.

-          De őszintén, hogy ennyire barmok? –vigyorgott Jenna.

-          Ilyenek…–vontam meg a vállam.

-          Hova vagytok úgy oda? –karolt át Nath.

-          Te még nem láttál pusztító tömeget. A lányok veszélyesek! –duruzsolta vidámabban Jenna.

Végül a mozi mellett döntöttünk. Jól szórakoztunk. A távozásunk napja először éreztem azt, hogy minden rendben van. Talán úgy éreztem, hogy most ez az ő idejük ezért is nem vettem fel Harrynek a telefont.

-          Ki volt? –kíváncsiskodott Jenna.

-          Harry. –próbáltam úgy válaszolni, hogy ne érződjön a hangomban az izgatottság. Hasznomra vált az egy év színészet.

-          Többet kellene beszélgetnünk. Elhanyagollak benneteket. –vallottam be Nathnek és Jennának.

-          Nem csak te, hanem mi egymást. –sütötte le a szemét Jenna.

-          Oh, akkor én nem érzem, hogy elhanyagoltalak? –pislogott bájosan Nath.

A kérdésére egy adag pattogatott kukoricát kapott az arcába. Nevetésbe törtünk ki. Az előttünk ülő ürge hátra fordult:

- Befognátok a pofátok?

- Maga nem fordulna előre? –vágtam vissza.

- Ha megfognád a lepcses szád, akkor nem kellene, hátra forduljak.

- Menjen és keressen egy embert, akit érdekel a véleménye, jó? –vigyorogtam a képébe. Jenna és Nath hangosan nevetve szórakozott.

A férfi felállt és a kidobóhoz ment. Váltott pár szót vele és elébb ült. Diadalittasan helyezkedtünk el a székekben.

A kidobó felénk tartott. Megfogta a karom és felrántott.

- Tűnés azonnal. –ezzel az egy mondattal kidobott a mozi teremből. Szitok áradatot zúdítottam a kidobó emberre. A barátaim csatlakoztak hozzám.

Ennyi bőven elég mára. Tisztáztam le. Jól esett hátra dőlni a puha ágyba. Nath ebédelt, Jenna tusolt így egyedül tudtam lenni a gondolataimmal.

-          Hadd lássuk mi is van otthon. –kaptam elő a laptopom. Végig simítottam a kopott tetején. Újkorában fényesen csillogott. Ma már nem volt ilyen jó állapotban a sok használattól, de nem volt szívem megválni tőle. Szerintem nem létezik olyan, hogy egy ember görcsösen ragaszkodjon egy tárgyhoz, de ez alól a macim és a laptopom kivételt képezett. Túlzás, azt állítani, hogy „nem lehet nélkülük élni”.Bekapcsoltam és megnéztem fent van-e anya, apa vagy - a bátyám-Mark.

-          Persze Mark mindig fent van. –csóváltam a fejem. Ha nem csajozik, és nem bulizik, akkor szörföl a neten.

Felhívtam bekacsoltam a kamerát.

-          Szia, Mark! –integettem.

-          Húgi! Várj anya! Apa! –kiáltott.

-          Megöregedtél Faith.–ugratott a bátyám.

-          Te meg okosabbnak tűnsz, bocs tévedtem. –vágtam vissza.

-          Gyerekek, gyerekek! Civakodni nincs idő. –jelent meg a képben anya. Nem sokkal később utána apa is feltűnt.

-          Faith! Jól vagy drágám? Eszel rendesen? Miért vagy egyedül? Nincs dolgotok? Megint sorvasztod az agysejted? –záporoztak a tipikus anyai kérdések.

-          Igen kitűnő egészségnek örvendek. Eszek rendesen. Nath táplálkozik, Jenna zuhanyozik. Nincs dolgunk, mivel a fiúk gyakorolnak egy díjátadóra. Olyan jó, ha van, időnk mi is megnézhetjük őket. Eddig egyszer sem láttuk őket énekelni élőben csak hallottuk őket a backstage-ben. –újságoltam.

-          Milyen idő van? –kérdezte apa.

Kinéztem az ablakon:

- Napsütés meleg. Anglia mellett mondhatni Hawaii. –dicsekedtem.

- Milyen volt a repülő út? –kérdezte valamivel izgatottabban az átlagosnál.

- Hát meglehet szokni. –füllentettem.

Egy órán keresztül beszélgettünk. Anya mindenről kérdezett. A családi beszélgetésnek Harry vetett véget.

-          Egy óra és mennünk kell. –lépett be a szobába.

-          Várj. Elbúcsúzok.

-           Jó napot. – dugta bele Harry a fejét.

Anya őt is kérdésekkel záporozta. A kellettnél jóval később indultunk el. Harry annyira belemelegedett a beszélgetésbe, hogy Zayn, majd Louis is utána jött, de ők is leragadtak és beszálltak a beszélgetésbe. Az elején zavart, majd rögtön megváltozott a véleményem amikor Liam és Niall is csatlakozott. Kissé olyan videó naplóérzést nyújtott. Már be is sötétedett.

Tehát mint mondtam. Késve érkeztünk meg a díjátadó helyszínére így rekord sebesség alatt kellett a fiúkat színpadképessé tenni.

Három díjat zsebeltek be. A zöld szemű szörny a hatalmába kerített amikor Katy Perry szájra puszit adott Harry-nek és Niall-nek. Tudtam, nem én vagyok csak így. Millió rajongó érez így. Csak nem tudják miért is szerencsés ennyire Katy, Harry csodásan csókol. Szenvedélyes mégis gyengéd. Nath-től tudtam meg, hogy a második sorban ül Danielle és Eleanor. Boldogak voltak és őszintén örültek a fiúk sikerének. Mi bevégeztük a feladatunk így egy „személyzet” kártyával bemehettünk a tömegbe. A fiúk előadták a What Makes You Beautifult-t. Mindenki tombolt. Néhány rajongó lányt zavart, hogy nagyon szeretjük őket. A fiúk befejezték és adtak pár pacsit és elmentek. Egy dagadt lány nekilökött a vaskordonnak és beakadtam. Elég instabil volt. Aki ideállította nem végzett alapos munkát és eldőlt. Pontosan rám. Bevertem a fejem. Tehetetlenül feküdtem alatta. Megmozdulni sem bírtam. A fejem hasogatott és az előtörő könnyektől homályosan láttam. A lábamba éles fájdalom hasított, ahogy megmozdítottam.

-          Az ég szerelmére. Segítsenek már! – kiáltott Nathan rémülten, Jenna és két őr segítségével megszabadítottak a kordon fogságától.  A zene ment tovább. A körülöttünk lévők lélegzet visszafojtva néztek rám.

-          Jól vagy? –térdelt le mellém Jenna.

-          A szőke és a barátai ne menjenek el. –nyögtem az iszkoló „támadóm”-ra utalva.

-          Rendben. Találkozunk. –felpattant és eltűnt a tömegben.

-          Faith! Jól vagy? –segített felülni Nath.

-          Rámborult ez a szar. –simítottam végig a térdemen.

-          Fáj? –nézett a szemembe. Tekintete őszinte aggodalmat tükrözött.

-          Nagyon. –sóhajtottam.

-          Én igazén nem akarok beleszólni… jobb, ha visszafekteti, mert nagyobb baja esik, ha eltört a gerince vagy a nyaka. –szólalt meg az egyik őr.

-          De amint látja, jól vagyok. A fejem nem esett le. –gorombáskodtam.

-          Igaza van. Vissza. –nyomott le a földre.

-          Mire várunk? –vizsgáltam a csillagokat. Nehezemre esett beismerni, de még ilyen fájdalmak közepette is gyönyörű. Valamelyest enyhítette a fájdalmam.

-          Orvosra. Megnézi van-e bajod és utána meglátjuk mi lesz. –szorította a kezem Nathan.

-          Siethetne…–morogtam rosszkedvűen.

Egy örökké valóságnak tűnt, amíg ideért a doki. Megállapította, hogy semmi komolyabb bajom. Megkérte az asszisztenseit, hogy vigyenek be a kórházba, hogy megröntgenezzék a lábam. Nath kísért el. A kórházban kaptam egy gipszet a lábamra és mankót. Egy kis fájdalom csillapítót és már is hazafele tartottunk.  Nath felvitt az emeletre és letett az ágyra.

-          Maradok. Ha baj van, szólj, ott leszek Jenna ágyában.

-          Oké. –fúrtam az arcom a párnába. Nem gyenge altatót kaptam… a fejem párnát ért és én nyomban elaludtam. Reggel nem csak Nath ült a szobában. Hanem többen. Közelebb jöttek, amikor felébredtem.

Kérem a megjegyzéseket.