33. Kellemes meglepetés...

*Faith szemszöge*
Borzasztóan fájt a lábam. Szavakkal le sem tudnám írni. Minden, olyan szürreálisnak tűnt. Sokáig nem volt időm gondolkodni, mert már épp altattak el.

Az ébredéskor kellemes meglepetés várt. Anyám és apám ült velem szemben.

-                      Faith.−Borult anyám a nyakamba. Apám meggyötörten ült a helyén.

-                      Az a nevem még mindig. − Mondtam nyersen.

-                      Viselkedj Faith. −Szólt rám apám.

-                      Jó-jó. −feleseltem.

-                      Biztos az altató…−próbálta menteni a bőröm Harry.

-                      Harry, szerintem előtte is ilyen volt. −halottam meg a bátyám hangját.

-                      Mark? −Húztam fel a szemöldököm.

-                      Itt vagyok, te szőke. −integetett apám mögül.

-                      Olyan jelentéktelen vagy, hogy észre sem veszlek. −néztem a szemébe.

-                      Biztos jól viselkedtél, mert már kétszer lesérülsz. −csóválta a fejét.

-                      Gyerekek elég legyen! −Szólt csendet parancsolva apám.

-                      Tényleg, hogy a szarba értetek ide ilyen hamar? −Kíváncsiskodtam.

-                      Gyors jegyet vettünk és 7 óra és itt vagyunk. −mesélte anyám.

-                      7 óra? −Csodálkoztam. −Egy órája sem vagyok megműtve…

-                      De pontosabban 9 órája, csak kicsit az altatóból túl sokat kaptál és átaludtad az egész napot…−mondta kedvesen Harry. Ránéztem és valami furcsa érzés szorongatott belül. Nem tudtam pontosan mi is, de nagyon zavart.

-                      Éhes vagyok. −panaszkodott Mark.

-                      Nehogy éljen halj…−jegyeztem meg hangosan.

-                      Gyere, én megmutatom, hol ehetsz. Hozzak nektek? −Fordult a szüleim felé.

-                      Hamarosan mi is megyünk, így nem kell. De azért köszönjük. −válaszolt anyám mosolyogva.

-                      Amúgy hogy vagy? −Szorította meg anyukám a kezem.

-                      Fáj a lábam, de jól van. −győzködtem őket.

-                      Miért nem hívtál fel? −Tértek a szüleim egyből a tárgyra.

-                      Mert nem akartalak. Jól vagyok nem is értem miért jöttetek ide. −ültem fel mérgesen fújtattam.

-                      Harry hívott. Azt mondta szükséged van ránk. Azt mondta, amíg hazahoztak a kórházból rólunk beszéltél és ebből gondolta…−magyarázta apám.

Ideges lettem. Ki tudja még kiket emlegettem? Mi van, ha Harryről is beszéltem? Vagy bármiről, ami a lelkem mélyén titokban lapult?

-                      Menjetek el. −Mondtam halkan.

-                      Tessék Faith? −Kérdezte anyukám.

-                      Menjetek el. −Mondtam hangosabban.

-                      De kislányom…−sipította anyu. Könnybe lábadt szemmel nézett rám. Még utoljára megkérdezte, hogy biztos-e azt hallotta, amit mondtam.

-                      Kérlek, menjetek el és ne jöjjön be senki. −mondtam nehezen.

-                      Igaza van. Gyerünk, Linda hagyjuk magára biztos fáradt. −Becsukták maguk mögött az ajtót.

Végre. Hatalmas káoszt éreztem a fejemben és a szívemben. Ahogy megláttam, ahogy Harry állt és védeni próbált úgy éreztem: szeret. De ez ellentétben volt azzal, amiket mondott és néha, ahogy viselkedett. Félre húztam a takarót. Nagy levegőt vettem és lecsavartam a lábamról a kötést. Nem voltam tisztában azzal, hogy mekkora is a lábamon a seb. Meg kell hagyni nagyon csúnya volt és sok öltés volt rajta…
Nyílt az ajtó és már lassan ordítani akartam, hogy menjen ki, de amikor megláttam ki elhallgattam.

-                      Bejöhetek? −Kérdezte.

-                      Igen. −Feleltem rekedten. A lábamat visszadugtam a takaró alá, hogy ne vegye észre, hogy levettem a kötést. Nagyon fájt, ahogy a takaró hozzá ért, de némán tűrtem és megpróbáltam mosolyogni. 

-           Jobban vagy?−Kérdezte. Helyet foglalt a közeli széken.

-           Mondjuk.−sóhajtottam. Kezem-észrevétlenül- a vérző sebre csúsztattam. 

-           Kérsz valamit?−Dőlt hátra a székben.

-           Egy kis narancslé jól esne.−vallottam be.

-           Hozok.−pattant fel a székről.−Azonnal jövök. És egy dobozzal hozok.−kacsintott. Megint magamra maradtam. Ahogyan elhaltak a látogatóm léptei letoltam a lábamról a takarót és visszatekertem a kötést. Épp végeztem. Nem sokkal utána már nyílt is az ajtó.

-           Nézd. Még hoztam ilyet is. −rázta a csokis dobozt.−Fájdalomra első osztályú. szerelmire is.−dobta az ölembe.

-          Nekem nincs szerelmi bánatom.−ellenkeztem.

-          De van. Liam mesélt valamit, de te szerintem te többet tudnál mondani.−töltött egy pohárba narancslevet.

-          Nem fontos.−motyogtam magam elé.

-          Ezzel be is ismerted.−Nyújtotta át a poharat. Remegő kézzel nyúltam utána. Számhoz emeltem és mélyet kortyoltam.

-          Bökd ki.−erősködött.

-          Faggatni jöttél vagy látogatni?−Kuncogtam.

-          Mindkettő.−mosolygott vissza.

-         Neki kezdek, de csak ha még töltesz egy pohár narancslevet.−Vigyorogtam. Kikapta a kezemből a poharat és rekordsebességgel    újra töltötte.

     

    

31. Megint kórházban...

-                     Bökd már ki.−türelmetlenkedtem. − Várj. Inkább előbb segíts fel. Unom már az ágyat nyomni. −javítottam ki magam.

-                     Faith nem nyomod egy napja sem az ágyat. −fonta keresztbe a kezét a mellkasán. A szemöldökét felhúzta.

-                     Nem is akarom addig nyomni. −szörnyűlködtem. −Segítenél? −kérdeztem, miután sokadik próbálkozásra sem sikerült felülnöm.

-                     Miért nem tudsz várni? Valami bajod lesz még, ha megpróbálsz egyedül felülni. −sietett a segítségemre.

-                     Felállni, nem ülni... −panaszkodtam.

-                     Egyből felállni? Nem fogsz tudni. −csóválta a fejét.

-                     De. −makacskodtam.  Harry óvatosan felültetett. A bőröm égett, ahol hozzám ért. A ruhámon is keresztül. Egy pillanatig elgondolkodtam.

-                     Állj. Lassabban. −morogtam. A lábam hevesen tiltakozott. −Fáj...

-                     Akkor meg maradj az ágyban. −simított hátra egy fürtöt ami előtolakodott a homlokán

-                     Nem akarok. −duzzogtam.

-                     Borzasztó akaratos vagy. −sóhajtott. Ennek ellenére segítek...Még a végén azt mondják, hogy meg akartalak ölni. −vigyorgott kajánul.

-                     Te is lennél az első gyanúsított. −vágtam a fejéhez. −Akkor háromra húzz fel...egy...kettő...várj még nincs is három. −visítottam. Mindhiába. Már az „egy”-nél magához húzott. Belenézett a szemembe.   Faith Smith. A makacsság és az önfejűség megtestesítője. −suttogta a hajamba.

-                        Hazudsz. −löktem el magamtól. Kis híján szinte felestem. Harry aggodva kapott el.

-                        Jól vagy?

-                        Nem. −sóhajtottam. −Kérlek, hívnál egy orvost?

-                        Azonnal. −fektetett le az ágyra. −Sietek, ígérem. Kaptam egy homlok puszit. Ha nem éreztem volna szörnyen magam, akkor élveztem volna. Harry betartotta ígéretét. Egy ismeretlen emberrel a nyomában tért vissza.

-                        Én kimegyek szellőzni. −búcsúzott Harry.

-                        Jó napot. Dr. Scott Walfield vagyok. Itt a közeli korházban dolgozom. −mosolygott.

-                        Faith Smith. −suttogtam. A fogaim összeszorítottam fájdalmamban.

-                        Látta orvos a lábát? −vizsgálta alaposan.

-                        Igen. Egy merevítőt kaptam. −motyogtam.

-                        Korházban volt? −ráncolta a szemöldökét.

-                        Nem emlékszem. −válaszoltam.

-                        Elájult? −vette le óvatosan a merevítőt a lábamról. Fájdalmamban felszisszentem.

-                        Igen. −hadartam. Hosszas vizsgálódás után Scott megszólalt.

-                        Én nem akarom becsmérelni a felügyeletes orvost, de ez a láb nem megfelelően van ellátva. Ezt műteni kell. −tört fel belőle.

-                        Műteni? −csodálkoztam.

-                        Figyelj Faith. Egy apró rutin műtét. Csak kicsit hosszas lenne altatásban. Előbb visszarakjuk a lábad. Ekkor persze fájdalom csillapítót kapsz. És utána altatunk. Minél hamarabb kellene, dönts. Bejössz a korházba? −kérdezte.

-                        Ha muszáj. −bólintottam.

-                        Behívom Harryt. −hagyott magamra.

-                        Rendben. −bólintottam.Nagyon utáltam a kórházat. Nem volt különösebb indokom rá, de nem bírtam. Sokkal rosszabbul voltam, mint ha nem ott lennék. De tudtam –ez fontos, ami alul nem bújhatok ki.

-                        Jól vagy? −hallottam meg Harry rekedt hangját.

-                        Persze. −szipogtam.

-                        Sírsz? −ölelt át.

-                        Nem. −feleltem kurtán.

-                        Hol van az orvos?

-                        Elment műtőt készített elő. −mondta szaggatottan.

-                        Bejössz velem? −néztem rá könyörgően.

-                        Persze. Egy barátért mindent. −simított végig a hajamon. Sziven ütött ez a „barát” szó. De megpróbáltam lenyelni. Most… Egy óra múlvamár az ügyeleten voltam. Remegve feküdtem az asztalon és vártam Dr. Walfield-et. Harry és Danielle kint vártak. Danielle mellettem akart lenni, de nem jöhetett be.

-                        Itt vagyunk. −húzott fel egy gumikesztyűt. −Ő itt a kollégám Dr.Andrew.

-                        Ez fájni fog. −mondta kedvesen. Beadott egy adag morfiumot, hogy csillapítsa a fájdalmat, ami az elkövetkezendő percekben fog érni.

-                        Faith ez nagyon fog fájni. −figyelmeztetett Dr. Walfield.

-                        Mennyire? −kérdeztem meg. De nem kaptam választ. Rántott egyet a lábamon és már a helyére került.

*Harry szemszöge*
Csak ültünk és vártunk. Danielle jól láthatólag ideges volt. Bár nem ismerte Fai th-et hosszú ideje, de biztosan megszerette.
A gondolataimba mélyedve ültünk. Hirtelen egy keserves sikoltás rázta meg a csendes váró termet. Faith volt az. Daniellel együtt ijedten rezzentünk össze. Egymásra néztünk és reméltük, hogy jól van…