31. Megint kórházban...

-                     Bökd már ki.−türelmetlenkedtem. − Várj. Inkább előbb segíts fel. Unom már az ágyat nyomni. −javítottam ki magam.

-                     Faith nem nyomod egy napja sem az ágyat. −fonta keresztbe a kezét a mellkasán. A szemöldökét felhúzta.

-                     Nem is akarom addig nyomni. −szörnyűlködtem. −Segítenél? −kérdeztem, miután sokadik próbálkozásra sem sikerült felülnöm.

-                     Miért nem tudsz várni? Valami bajod lesz még, ha megpróbálsz egyedül felülni. −sietett a segítségemre.

-                     Felállni, nem ülni... −panaszkodtam.

-                     Egyből felállni? Nem fogsz tudni. −csóválta a fejét.

-                     De. −makacskodtam.  Harry óvatosan felültetett. A bőröm égett, ahol hozzám ért. A ruhámon is keresztül. Egy pillanatig elgondolkodtam.

-                     Állj. Lassabban. −morogtam. A lábam hevesen tiltakozott. −Fáj...

-                     Akkor meg maradj az ágyban. −simított hátra egy fürtöt ami előtolakodott a homlokán

-                     Nem akarok. −duzzogtam.

-                     Borzasztó akaratos vagy. −sóhajtott. Ennek ellenére segítek...Még a végén azt mondják, hogy meg akartalak ölni. −vigyorgott kajánul.

-                     Te is lennél az első gyanúsított. −vágtam a fejéhez. −Akkor háromra húzz fel...egy...kettő...várj még nincs is három. −visítottam. Mindhiába. Már az „egy”-nél magához húzott. Belenézett a szemembe.   Faith Smith. A makacsság és az önfejűség megtestesítője. −suttogta a hajamba.

-                        Hazudsz. −löktem el magamtól. Kis híján szinte felestem. Harry aggodva kapott el.

-                        Jól vagy?

-                        Nem. −sóhajtottam. −Kérlek, hívnál egy orvost?

-                        Azonnal. −fektetett le az ágyra. −Sietek, ígérem. Kaptam egy homlok puszit. Ha nem éreztem volna szörnyen magam, akkor élveztem volna. Harry betartotta ígéretét. Egy ismeretlen emberrel a nyomában tért vissza.

-                        Én kimegyek szellőzni. −búcsúzott Harry.

-                        Jó napot. Dr. Scott Walfield vagyok. Itt a közeli korházban dolgozom. −mosolygott.

-                        Faith Smith. −suttogtam. A fogaim összeszorítottam fájdalmamban.

-                        Látta orvos a lábát? −vizsgálta alaposan.

-                        Igen. Egy merevítőt kaptam. −motyogtam.

-                        Korházban volt? −ráncolta a szemöldökét.

-                        Nem emlékszem. −válaszoltam.

-                        Elájult? −vette le óvatosan a merevítőt a lábamról. Fájdalmamban felszisszentem.

-                        Igen. −hadartam. Hosszas vizsgálódás után Scott megszólalt.

-                        Én nem akarom becsmérelni a felügyeletes orvost, de ez a láb nem megfelelően van ellátva. Ezt műteni kell. −tört fel belőle.

-                        Műteni? −csodálkoztam.

-                        Figyelj Faith. Egy apró rutin műtét. Csak kicsit hosszas lenne altatásban. Előbb visszarakjuk a lábad. Ekkor persze fájdalom csillapítót kapsz. És utána altatunk. Minél hamarabb kellene, dönts. Bejössz a korházba? −kérdezte.

-                        Ha muszáj. −bólintottam.

-                        Behívom Harryt. −hagyott magamra.

-                        Rendben. −bólintottam.Nagyon utáltam a kórházat. Nem volt különösebb indokom rá, de nem bírtam. Sokkal rosszabbul voltam, mint ha nem ott lennék. De tudtam –ez fontos, ami alul nem bújhatok ki.

-                        Jól vagy? −hallottam meg Harry rekedt hangját.

-                        Persze. −szipogtam.

-                        Sírsz? −ölelt át.

-                        Nem. −feleltem kurtán.

-                        Hol van az orvos?

-                        Elment műtőt készített elő. −mondta szaggatottan.

-                        Bejössz velem? −néztem rá könyörgően.

-                        Persze. Egy barátért mindent. −simított végig a hajamon. Sziven ütött ez a „barát” szó. De megpróbáltam lenyelni. Most… Egy óra múlvamár az ügyeleten voltam. Remegve feküdtem az asztalon és vártam Dr. Walfield-et. Harry és Danielle kint vártak. Danielle mellettem akart lenni, de nem jöhetett be.

-                        Itt vagyunk. −húzott fel egy gumikesztyűt. −Ő itt a kollégám Dr.Andrew.

-                        Ez fájni fog. −mondta kedvesen. Beadott egy adag morfiumot, hogy csillapítsa a fájdalmat, ami az elkövetkezendő percekben fog érni.

-                        Faith ez nagyon fog fájni. −figyelmeztetett Dr. Walfield.

-                        Mennyire? −kérdeztem meg. De nem kaptam választ. Rántott egyet a lábamon és már a helyére került.

*Harry szemszöge*
Csak ültünk és vártunk. Danielle jól láthatólag ideges volt. Bár nem ismerte Fai th-et hosszú ideje, de biztosan megszerette.
A gondolataimba mélyedve ültünk. Hirtelen egy keserves sikoltás rázta meg a csendes váró termet. Faith volt az. Daniellel együtt ijedten rezzentünk össze. Egymásra néztünk és reméltük, hogy jól van…