35. Meglepetések hada...

  

"Hosszú időbe telik, mire az ember igaz barátjának mondhat valakit, a bizalom pedig csak lépésről lépésre alakul ki."

Átázott a kötésed. – mászott le. Épp meg akartam kérdezni, hogy honnan tudja, de már meg is válaszolta a kérdésem.

-          Véres lett a kezem. Amikor épp ott járt. – mutatta a maszatos kezét.

-          Mosd le. –javasoltam.

-          Nem. Vagyis amikor visszatettem a kötést.

-          Te? – néztem rá hitetlenkedve.

-          Most azt gondolod, hogy itt van ez a Harry gyerek és nem tud egy kötést kicserélni. De tévedsz. Multifunkcioniliános vagyok. – vigyorgott kajánul. Kezét beletörölte egy zsebkendőbe.

-          Nem a multifuncionálisra gondolsz?

-          De arra, Azt mondtam. – vett elő a szekrényből egy kis üveget, géz és némi kötésre alkalmas anyagot.

-          Persze…– csóváltam a fejem.

-          Na, nagy lélegzet és hunyd be a szemed. – ugratott.

-          Szeretnéd. Nézem, elvégre az én lábam.

-          Először letekerjük ezt a kötést és eldobjuk. – mondta, majd végrehajtotta műveletet. – Jesszus!

-          Mi van? – rémültem halálra.

-          Ez biztos fáj.

-          Képzeld, igazad van…– mondtam gunyorosan.

-          Kifertőtlenítem. – mondta figyelmen kívül hagyva a csípős megjegyzésem. Egy darab gézre kiöntött egy kis fertőtlenítőt és rátette a sebre.

-          Szzz…–sziszegtem.

-          Bocsi. – nézett rám. – Hamarabb túl leszünk rajta, mint hinnéd. Kárpótollak érte.

-          El is várom. Itt kínzol. – tetettem megsértődöttséget.

-          Első részlet. – közölte és megcsókolt.

-          Talán így kibírom. – bámultam Harryre.

Harry ügyesen ellátta a sebet. Igaza volt. Alábecsültem. Olyan csend honolt a szobában, hogy vágni lehetett.

-          Sajnálom. – néztem rá hatalmas szemekkel.

-          Mit? – kérdezte összezavarodva.

-          Hát, ha kicsit nyers voltam. – haraptam be az alsó ajkam.

-          Ne harapdáld az ajkaid, mert neked sem szabad, ha nekem nem lehet. – figyelmeztetett.

-          Persze, persze. –ismételgettem. –Tényleg ma lesz fellépés, rádió vagy ilyesmi?

-          Igen. Jenny elvállalta a dolgod. Rendes csaj. –mondta ragyogó szemmel.

-          Tudod, mit? Inkább gyere fel és megcsinálom. Kell ennyi mozgás. – ötleteztem.

-          Nagyszerű. Végre valaki igazán profi munkát végez rajtam. – kuncogott.

-          Ne becsüld le Jenna vagy Nath munkáját! –szóltam rá mérgesen.

-          Nyugalom kis szívem! – vihogott.

-          Kis szívem? – húztam fel a szemöldököm.

-          Nekem szabad! Én vagyok a jóképű és tehetséges Harry Styles. – pukedlizett.

-          És az, akinek túl nagy az önbizalma. –tettem hozzá.

-          Jó mesterem voltál, Faith! – hajolt meg előttem.

-          Te kis szemtelen! –vágtam a fejéhez egy párnát.

Harry visszamondta Jenny segítségét és egy órával előbb a fellépés előtt feljött. A segítségével felálltam. Gondosan elkészítettem Harryt. Szinte el is felejtettem milyen az arca tapintása és a hajáé.

-          Kész vagy. – mondtam elégedetten.
Végig néztem Harryn. Maga volt a tökély. A szmoking nagyszerűen festett rajta. A szemei ragyogtak. Talán most van a legjobb formájában.

-          Miért nézel így? – vigyorgott.

-          Tökéletes vagy. – suttogtam.

-          Túlzás. Miattad lettem ilyen „tökéletes”. – hízelgett.

-          Igazad van. – bólintottam.

-          Hé, azért én voltam az alapanyag. És tökéletes alapanyagból csak tökéletest lehet alkotni. – bosszantott.

-          Persze…– legyintettem. Az ablak mellé sétáltam és kitártam. Mélyet szívtam a levegőből. A kipufogó szag és csípős hideg terjengett. Az ég már épp szürkült.

-          Későre jár. Ha fáj a lábad feküdj le.

-          Igen, úgy teszek. – mondtam a mögöttem álló Harrynek.

-          Tudom, hogy hiába mondom. Fogadom, hogy mire visszaérek, még mindig itt fogsz állni.

-          Nem biztos. – nyomtam el egy ásítást.

-          Szia. Mennem kell. – nyomott egy lágy csókot az ajkaimra.

-          Szia. – mondtam bágyadtan.

A kilátás igazán magával ragadó volt. Lent autók gyűltek fel és dudaszó hallatszott. Az emberek sietősen gyalogoltak. Több rajongó, csoportokba sűrűsödve várt a bejáratnál. Aggodva gondoltam arra, hogy biztos látták azt az ominózus csókot és híre kell, de tévedtem. Az ablakot megfelelően eltakaró fa, pont jó helyen állt. Én kiláttam, de ők be nem. Az érzés megnyugtatott és úgy döntöttem pihenek. Becsuktam az ablakot és elbicegtem az ágyig. Beburkolóztam, és elszunnyadtam.

Reggel ébredéskor megint valaki várt.

-          Szia! – köszönt Jenna.

-          Hány óra? – eszméltem fel.

-          9. – felelt. – A fiúk még nem jöttek vissza.

-          Nem is azért kérdeztem. – hazudtam.

-          Ne nézz hülyének. Le sem tojod a fejem amióta összehaverkodtál Daniellel és puccos kis Eleanorral… –mondta mérgesen.

-          Ha veszekedni jöttél kérlek, menj el. – mondtam kelletlenül.

-          Nem hiányzom? – folytatta kicsit halkabban.

-          Dehogy is nem! De felébredek és mi vár? Egy hiszti. Komolyan nem hiányzik most nekem. Most tényleg nem.

-          Hiszti? Nem tudom, ki hisztizik most! – pattant fel Jenna.

-          Te! – jelent meg Nath.

-          Menjetek a büdös francba. –sziszegte és eltűnt.

-          Mi a baja Nath? – sóhajtottam az elviharzott „barátnőm” miatt.

-          Agyára ment a munka. Elcseszte Jenny kedvét. Ezért Mark kiállt mellette és bonyolult. Nem értenéd. –foglalt helyet a széken.

-          Próbáld, meg elmagyarázni, hogy megérthessem. – mondtam idegesen. – Reggel meg min veszekedtetek?

-          Lényegtelen. – mondta komoran. – De inkább beszéljünk rólad. Hogy vagy?

-          Pocsékul. Jenna kis jelenete után. – motyogtam. Az agyam azon kattogott, hogy hol rontottam el.

-          Helyre pattansz azonnal. Ismerlek. Erős és elszánt vagy. – mosolygott.

-          Őszintén, van velem valami problémátok? –szegeztem neki a kérdést.

-          Faith, nem! – kuncogott.

-          Nem beszélsz velem semmiről. Jenna furán viselkedik. Mondd. Történt valami? – kérdeztem aggodva.

-          Igen. De nem fontos. Bonyolult és csak bajod származik belőle. – mondta titokzatosan.

-          Ha elkezdted fejezd is be! – szóltam rá hevesen.

-          Jenna belezúgott a bátyádba. – felelte gyorsan.

-           Ennyi? – vigyorogtam.

-          Ennyi. – bámulta a padlót.

-          Rá se ránts. Kiszeret. – vonogattam a vállam. – Gyere ide. Öleljelek meg.

-          Rendben. – igazán rám fér gondolta. De tudta Nathan, hogy így is többet mondott, mint kellett volna. Ez még csak az előétel. Hogyan megy le majd a főétel és a desszert Faith torkán?


Következő rész : 8 MEGYJEGYZÉS. Nem 5!

34. Hirtelen...

"Elég ciki dolog ez a szerelmi bánat téma, mert időnként tök jól van az ember, aztán hirteleneszébe jut, és egy pillanat alatt befordul."-Leiner Laura

-        Danielle.− mondtam. − Hogy őszinte legyek...

-        Igen légy az.  − vágott a mondandóm közepébe.

-                     Harry és én köztem nem lehet semmi. − böktem ki nehezen.

-                     Miért nem?  − képedt el Danielle.

-                     Nézz rám. Én nem vagyok elég. Lehetek akármennyire szép, okos. Nem. Más világban élünk. Ő egy híresség, én meg nem. Csak párszor hoztak hírbe és már engem utáló csoport is létre jött. Pedig én nem csináltam semmit. Van még 5 kerek napunk. Az alatt az ágyhoz leszek kötve. Én..én haza akarok menni.

-        Faith. Ennyire önző vagy? Kérdezte mérgesen.

Nagyon meglepett. Nem számítottam ilyen „támadásra”.

-         Nézd, nekem mennem kell. Eleanor biztos vár. –nézett az órájára.

Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam.

-         Hát akkor szia! –búcsúzott.

Elment. Megint elcsesztem.  Lekezelően beszéltem a szüleimmel pedig idáig repültek. És Harryre is oktalanul haragudtam. Danielle felnyitotta a szemem. Ő borzasztóbb dolgokon átment Liammel és még én nyafogok. Tényleg önző vagyok. Csak a saját érdekeimet tartom szem előtt.  Megigérem magamnak, hogy kivételesen mindenkivel rendes leszek. És békén hagyom Harryt. Ez megmentheti tőlem.  Mindkettőnknek jobb lesz. A filmekbe soha sem jött be, de nem érdekelt. Mi leszünk a kivétel. A szabály erősítők.

Lehajítottam magamól a takarót. Feltápászkodtam, de visszarogytam az ágyra. Ez nagyon fáj! De megbolondulok, ha nem beszélhetek valakivel. Csak eljutok valameddig és megtalálom Jennát. Elvánszorogtam az ajtóig, de nem bírtam. Az ég szerelmére Faith! Nem vagy annyira erős, hogy megtegyél pár lépést? Szidott a belső hangom. Igaza volt.

Nehezemre esett, de eljutottam a folyósóig. Pár pillanatra megpihenek, magyaráztam magamnak. Gondoltam így könnyebben megy majd.

-         Faith?! –kérdezte egy ismerős hang a folyósó végéről.

-         Nem. Justin Bieber. –nyűszítettem, mint egy kutya. Kedves leszel igaz?

-         Látom, hogy még mindig nem gondolkozol. –sóhajtott közelebb érve Harry.

-         Ha nincs mivel? –vigyorogtam, de szerintem ez vicsorgásnak tűnt.

-         Van. –mosolygott Harry.

-         Ha te hiszel benne akkor én is. –adtam be a derekam.

-         Én sok mindenben hiszek. –nézett a szemembe.

-         Az jó. –motyogtam lányos zavaromban. Az ember lányának rohadt nehéz elhatározottnak és higgadnak maradnia ilyen lélegzet elállító pasi mellet. Visszakísért a szobába.

-         Mi újság van odalent? –próbáltam oldani a feszültséget.

-         Nath és Jenna összekaptak. –foglalta össze a leglényegesebb történéseket. Egymás mellett ültünk, összeért a karunk. Szaggatottan lélegeztem. És izzadt a tenyerem.

-         Miért? –néztem Harryre.

-         Nem tudom. –nézett visszavágyakozó tekintettel.  Az ajkamra nézett majd a szemembe. Közelebb hajoltam, ahogyan Harry is. Pár pillanat és összeér az ajkunk. Faith! Szólt a lelkiismeretem. Megígérted. Nem érdekel! Engedtük szabadon folyni tovább a dolgokat.

Szenvedélyesen csókolózni kezdtünk. Csak levegőt venni váltak el az ajkaink. Majd folytattuk. Harry a hajamba túrt. Úgy éreztem abban a percben tényleg boldog vagyok. Lassan eldöntött az ágyon. Megharapta az ajkam.

-         Áu. –kuncogtam.

-         Tetszett? –kérdezte közben az arcom fürkészte.

-         Nem válaszoltam. Cserébe én is megharaptam.

-         Ez marha szexi. –bólintott.

-         Többet ne csináld. –húztam magamhoz ismét. Harry a combomra fektette a kezét.

-         Faith. Gond van. –nézett rám ijedten. Szemei őszinte aggodalmat tükröztek.

Már megint mi szakítja félbe az ötpercnyi boldogságom?



5 komment után hozom a frisset! 
Ám volt egy nagyon jó kérdés. Miért beszél így Faith  a szüleivel? Kiderül :) xX még várok olyan kérdéseket ami nem tiszta hogy válaszoljam meg!

33. Kellemes meglepetés...

*Faith szemszöge*
Borzasztóan fájt a lábam. Szavakkal le sem tudnám írni. Minden, olyan szürreálisnak tűnt. Sokáig nem volt időm gondolkodni, mert már épp altattak el.

Az ébredéskor kellemes meglepetés várt. Anyám és apám ült velem szemben.

-                      Faith.−Borult anyám a nyakamba. Apám meggyötörten ült a helyén.

-                      Az a nevem még mindig. − Mondtam nyersen.

-                      Viselkedj Faith. −Szólt rám apám.

-                      Jó-jó. −feleseltem.

-                      Biztos az altató…−próbálta menteni a bőröm Harry.

-                      Harry, szerintem előtte is ilyen volt. −halottam meg a bátyám hangját.

-                      Mark? −Húztam fel a szemöldököm.

-                      Itt vagyok, te szőke. −integetett apám mögül.

-                      Olyan jelentéktelen vagy, hogy észre sem veszlek. −néztem a szemébe.

-                      Biztos jól viselkedtél, mert már kétszer lesérülsz. −csóválta a fejét.

-                      Gyerekek elég legyen! −Szólt csendet parancsolva apám.

-                      Tényleg, hogy a szarba értetek ide ilyen hamar? −Kíváncsiskodtam.

-                      Gyors jegyet vettünk és 7 óra és itt vagyunk. −mesélte anyám.

-                      7 óra? −Csodálkoztam. −Egy órája sem vagyok megműtve…

-                      De pontosabban 9 órája, csak kicsit az altatóból túl sokat kaptál és átaludtad az egész napot…−mondta kedvesen Harry. Ránéztem és valami furcsa érzés szorongatott belül. Nem tudtam pontosan mi is, de nagyon zavart.

-                      Éhes vagyok. −panaszkodott Mark.

-                      Nehogy éljen halj…−jegyeztem meg hangosan.

-                      Gyere, én megmutatom, hol ehetsz. Hozzak nektek? −Fordult a szüleim felé.

-                      Hamarosan mi is megyünk, így nem kell. De azért köszönjük. −válaszolt anyám mosolyogva.

-                      Amúgy hogy vagy? −Szorította meg anyukám a kezem.

-                      Fáj a lábam, de jól van. −győzködtem őket.

-                      Miért nem hívtál fel? −Tértek a szüleim egyből a tárgyra.

-                      Mert nem akartalak. Jól vagyok nem is értem miért jöttetek ide. −ültem fel mérgesen fújtattam.

-                      Harry hívott. Azt mondta szükséged van ránk. Azt mondta, amíg hazahoztak a kórházból rólunk beszéltél és ebből gondolta…−magyarázta apám.

Ideges lettem. Ki tudja még kiket emlegettem? Mi van, ha Harryről is beszéltem? Vagy bármiről, ami a lelkem mélyén titokban lapult?

-                      Menjetek el. −Mondtam halkan.

-                      Tessék Faith? −Kérdezte anyukám.

-                      Menjetek el. −Mondtam hangosabban.

-                      De kislányom…−sipította anyu. Könnybe lábadt szemmel nézett rám. Még utoljára megkérdezte, hogy biztos-e azt hallotta, amit mondtam.

-                      Kérlek, menjetek el és ne jöjjön be senki. −mondtam nehezen.

-                      Igaza van. Gyerünk, Linda hagyjuk magára biztos fáradt. −Becsukták maguk mögött az ajtót.

Végre. Hatalmas káoszt éreztem a fejemben és a szívemben. Ahogy megláttam, ahogy Harry állt és védeni próbált úgy éreztem: szeret. De ez ellentétben volt azzal, amiket mondott és néha, ahogy viselkedett. Félre húztam a takarót. Nagy levegőt vettem és lecsavartam a lábamról a kötést. Nem voltam tisztában azzal, hogy mekkora is a lábamon a seb. Meg kell hagyni nagyon csúnya volt és sok öltés volt rajta…
Nyílt az ajtó és már lassan ordítani akartam, hogy menjen ki, de amikor megláttam ki elhallgattam.

-                      Bejöhetek? −Kérdezte.

-                      Igen. −Feleltem rekedten. A lábamat visszadugtam a takaró alá, hogy ne vegye észre, hogy levettem a kötést. Nagyon fájt, ahogy a takaró hozzá ért, de némán tűrtem és megpróbáltam mosolyogni. 

-           Jobban vagy?−Kérdezte. Helyet foglalt a közeli széken.

-           Mondjuk.−sóhajtottam. Kezem-észrevétlenül- a vérző sebre csúsztattam. 

-           Kérsz valamit?−Dőlt hátra a székben.

-           Egy kis narancslé jól esne.−vallottam be.

-           Hozok.−pattant fel a székről.−Azonnal jövök. És egy dobozzal hozok.−kacsintott. Megint magamra maradtam. Ahogyan elhaltak a látogatóm léptei letoltam a lábamról a takarót és visszatekertem a kötést. Épp végeztem. Nem sokkal utána már nyílt is az ajtó.

-           Nézd. Még hoztam ilyet is. −rázta a csokis dobozt.−Fájdalomra első osztályú. szerelmire is.−dobta az ölembe.

-          Nekem nincs szerelmi bánatom.−ellenkeztem.

-          De van. Liam mesélt valamit, de te szerintem te többet tudnál mondani.−töltött egy pohárba narancslevet.

-          Nem fontos.−motyogtam magam elé.

-          Ezzel be is ismerted.−Nyújtotta át a poharat. Remegő kézzel nyúltam utána. Számhoz emeltem és mélyet kortyoltam.

-          Bökd ki.−erősködött.

-          Faggatni jöttél vagy látogatni?−Kuncogtam.

-          Mindkettő.−mosolygott vissza.

-         Neki kezdek, de csak ha még töltesz egy pohár narancslevet.−Vigyorogtam. Kikapta a kezemből a poharat és rekordsebességgel    újra töltötte.

     

    

31. Megint kórházban...

-                     Bökd már ki.−türelmetlenkedtem. − Várj. Inkább előbb segíts fel. Unom már az ágyat nyomni. −javítottam ki magam.

-                     Faith nem nyomod egy napja sem az ágyat. −fonta keresztbe a kezét a mellkasán. A szemöldökét felhúzta.

-                     Nem is akarom addig nyomni. −szörnyűlködtem. −Segítenél? −kérdeztem, miután sokadik próbálkozásra sem sikerült felülnöm.

-                     Miért nem tudsz várni? Valami bajod lesz még, ha megpróbálsz egyedül felülni. −sietett a segítségemre.

-                     Felállni, nem ülni... −panaszkodtam.

-                     Egyből felállni? Nem fogsz tudni. −csóválta a fejét.

-                     De. −makacskodtam.  Harry óvatosan felültetett. A bőröm égett, ahol hozzám ért. A ruhámon is keresztül. Egy pillanatig elgondolkodtam.

-                     Állj. Lassabban. −morogtam. A lábam hevesen tiltakozott. −Fáj...

-                     Akkor meg maradj az ágyban. −simított hátra egy fürtöt ami előtolakodott a homlokán

-                     Nem akarok. −duzzogtam.

-                     Borzasztó akaratos vagy. −sóhajtott. Ennek ellenére segítek...Még a végén azt mondják, hogy meg akartalak ölni. −vigyorgott kajánul.

-                     Te is lennél az első gyanúsított. −vágtam a fejéhez. −Akkor háromra húzz fel...egy...kettő...várj még nincs is három. −visítottam. Mindhiába. Már az „egy”-nél magához húzott. Belenézett a szemembe.   Faith Smith. A makacsság és az önfejűség megtestesítője. −suttogta a hajamba.

-                        Hazudsz. −löktem el magamtól. Kis híján szinte felestem. Harry aggodva kapott el.

-                        Jól vagy?

-                        Nem. −sóhajtottam. −Kérlek, hívnál egy orvost?

-                        Azonnal. −fektetett le az ágyra. −Sietek, ígérem. Kaptam egy homlok puszit. Ha nem éreztem volna szörnyen magam, akkor élveztem volna. Harry betartotta ígéretét. Egy ismeretlen emberrel a nyomában tért vissza.

-                        Én kimegyek szellőzni. −búcsúzott Harry.

-                        Jó napot. Dr. Scott Walfield vagyok. Itt a közeli korházban dolgozom. −mosolygott.

-                        Faith Smith. −suttogtam. A fogaim összeszorítottam fájdalmamban.

-                        Látta orvos a lábát? −vizsgálta alaposan.

-                        Igen. Egy merevítőt kaptam. −motyogtam.

-                        Korházban volt? −ráncolta a szemöldökét.

-                        Nem emlékszem. −válaszoltam.

-                        Elájult? −vette le óvatosan a merevítőt a lábamról. Fájdalmamban felszisszentem.

-                        Igen. −hadartam. Hosszas vizsgálódás után Scott megszólalt.

-                        Én nem akarom becsmérelni a felügyeletes orvost, de ez a láb nem megfelelően van ellátva. Ezt műteni kell. −tört fel belőle.

-                        Műteni? −csodálkoztam.

-                        Figyelj Faith. Egy apró rutin műtét. Csak kicsit hosszas lenne altatásban. Előbb visszarakjuk a lábad. Ekkor persze fájdalom csillapítót kapsz. És utána altatunk. Minél hamarabb kellene, dönts. Bejössz a korházba? −kérdezte.

-                        Ha muszáj. −bólintottam.

-                        Behívom Harryt. −hagyott magamra.

-                        Rendben. −bólintottam.Nagyon utáltam a kórházat. Nem volt különösebb indokom rá, de nem bírtam. Sokkal rosszabbul voltam, mint ha nem ott lennék. De tudtam –ez fontos, ami alul nem bújhatok ki.

-                        Jól vagy? −hallottam meg Harry rekedt hangját.

-                        Persze. −szipogtam.

-                        Sírsz? −ölelt át.

-                        Nem. −feleltem kurtán.

-                        Hol van az orvos?

-                        Elment műtőt készített elő. −mondta szaggatottan.

-                        Bejössz velem? −néztem rá könyörgően.

-                        Persze. Egy barátért mindent. −simított végig a hajamon. Sziven ütött ez a „barát” szó. De megpróbáltam lenyelni. Most… Egy óra múlvamár az ügyeleten voltam. Remegve feküdtem az asztalon és vártam Dr. Walfield-et. Harry és Danielle kint vártak. Danielle mellettem akart lenni, de nem jöhetett be.

-                        Itt vagyunk. −húzott fel egy gumikesztyűt. −Ő itt a kollégám Dr.Andrew.

-                        Ez fájni fog. −mondta kedvesen. Beadott egy adag morfiumot, hogy csillapítsa a fájdalmat, ami az elkövetkezendő percekben fog érni.

-                        Faith ez nagyon fog fájni. −figyelmeztetett Dr. Walfield.

-                        Mennyire? −kérdeztem meg. De nem kaptam választ. Rántott egyet a lábamon és már a helyére került.

*Harry szemszöge*
Csak ültünk és vártunk. Danielle jól láthatólag ideges volt. Bár nem ismerte Fai th-et hosszú ideje, de biztosan megszerette.
A gondolataimba mélyedve ültünk. Hirtelen egy keserves sikoltás rázta meg a csendes váró termet. Faith volt az. Daniellel együtt ijedten rezzentünk össze. Egymásra néztünk és reméltük, hogy jól van…